A csipkebogyó a vadrózsa (Rosa canina) áltermése, amelyet sokan ismernek.  A cserje 1-3 m magasra nő meg, ágain tüskék találhatóak. Levelei rózsára emlékeztetőek, páratlanul szárnyasan összetettek és fogazott szélűek. Maga a csipkebogyó, ami számunkra értékes, az asztmagtermésekből (kis szőrös magok a piros húsban) és az azokat körbevevő elhúsosodott vacokból (a piros hús) áll.

Gyűjtésének ideje a júniustól októberig tartó időszak, a fagyok után gyűjtött termését nem szabad felhasználni.  Figyeljünk rá, hogy ne közvetlenül az utak mentén lévő bokrok terméseit vegyük célba, hanem kicsit eldugottabb, tisztább levegőjű területeken lévő növényeket keressük, földutak mentén vagy akár erdőszéleken. A begyűjtött álterméseket szárítás után célszerű feldarabolni (és a szőrös kis magokat kiválogatni belőlük) mert a bennük lévő C-vitamin feloldódik a húsban maradó vízben is.

100 gramm csipkebogyóban megközelítően 200 mg C-vitamin található, ez 4-5-ször nagyobb mennyiség, mint ami a citrusfélékből nyerhető ki. Gyógyhatása már régóta közismert (már a Bibliában is megjelent), csökkenti az influenzás panaszokat, erősíti az immunrendszert, serkenti a mellékvesék és a máj működését, javítja az emésztést, enyhén hashajtó és vizelethajtó hatású. A középkorban a magokat összeporították, és a fogíny erősítésére használták.

Tea: 2-3 gramm összetört csipkebogyóhúst tegyünk egy csésze hideg vízbe, és hagyjuk 1 éjszakán át kiázni. Reggel szűrjük le, majd kicsit melegítsük fel (ne forraljuk fel semmiképpen, hogy megmaradjon a teánk C-vitamin tartalma). Ízlés szerint ízesíthetjük mézzel vagy cukorral. Napi 2-3 bögrényit fogyasszunk belőle.